Szeretném, hogy nagyon sok tehetséges középiskolás diák elhiggye, hogy tanulni mindig megéri...

Tisztelt Támogatóm!

Kicsit elakadva, kicsit töprengve kezdtem el most gépelni a levelem Önnek. Mi ennek az oka? Jogosan teheti fel a kérdést. Röviden annyi, hogy ez az utolsó támogatotti státuszban írt levelem. Az Egyesület felé már jeleztem, most pedig Önnek szeretném ezt elmondani.

Nehéz volt meghozni ezt a döntést, mert nyilasmisis diákként rengeteg lehetőséget, ajándékot és figyelmet kaptam. Sokkal jobban kiszélesedett előttem a világ az Egyesületnek hála, mint az iskolának vagy bármilyen más intézménynek. Az én történetem is átlagosan indult. Először a nagyszüleim kisfalujában, majd a szüleim kicsit nagyobb falujában éltem. Igazán egyik helyen sem éreztem otthon magam, mert az emberek egy része valamiért azt gondolta, hogy a tudás nem is olyan fontos. Apukám volt az első, aki folyamatosan arra biztatott, hogy tanuljak, fejlődjek, olvassak, olvassak minél többet, ő maga is sok könyvet a kezembe adott. Rengetegszer elmondta, hogy a tudás az egyetlen dolog, amit sosem vehetnek el tőlem. Mennyire igaza volt…

Az általános iskolai tanulmányaim K…n végeztem, ahol igyekeztem a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy jó legyek. Sajnos találkoznom kellett azzal a keserű szájízzel is, amit akkor éreztem a számban, amikor a nagyobb diákok megütöttek minket, mikor behasadt a szám, mikor egy osztálytársam sírva rohant haza az iskolából a rengeteg megaláztatás után, a tanárok pedig csak vállat vontak. Rosszabb esetben közölték, hogy mit akarunk mégis, ilyen az élet, fel kell nőni. Mindenki kibírta ezt eddig. Végül pedig mindig jött a zsarolás. Mi egy kisebbségi, magyar iskola vagyunk, nem mondhatjuk el másnak, ha megütnek minket, itt nem lehet botrány, itt nem derülhet ki semmi. El akarjuk venni a tanáraink munkáját? Azt akarjuk, hogy románokkal legyünk egy iskolában? Akkor sok érzelem kavargott bennünk, mindegyikünk rájött, hogy nagyon nehéz jó maradni, mindhalálig pedig végképp a legnehezebb lehet, de ennél többek vagyunk. Mi nem válhatunk ilyenné. Mi tanultunk és nem adtuk fel.

A középiskola fordulópont lett, két tagozatos, román–magyar középiskolába kerültem, évfolyamonként 1 magyar osztályra jutott 4 román tannyelvű. Valamiért soha nem bántottak minket. A tanulás viszont pörgött, rengeteg versenyre elmentünk, valamiért mindenki tele volt tervekkel. Tudtuk már akkor, hogy nem akar mindenki egyetemre menni, de mégis valamilyen terve, ötlete mindenkinek volt. Tizedik osztályban megismertem a Nyilas Misi Egyesületet, általa Önt és valahol akkor bennem végképp fejét ütötte az a gondolat, hogy a tanulás a lehető legjobb dolog. Nekem ez a lehetőség óriási erőt adott. A kamasz évek sokszor nagyon háborúsak, ingoványosak, mindenki kicsit elveszíti a régi énjét, s próbál felépíteni valami újat, kis darabokból igyekszik összerakni magát, felnőtt, érett személyiséget akar, ideákat kerget, hogy azokról, mint hatalmas hegyekről nézhesse a távoli, lenti világot. Lehet, hogy 40-50 évesen ezek lesznek majd a barlangjaink, ahova elbújhatunk a sok rossz vagy elhibázott döntés elől.

Próbáltam minden évben legalább 2-3 levelet írni Önnek, tájékoztatni az életemről, a tanulmányaimról, magamról, arról, amit gondolok a világról. Próbáltam mindegyiket kicsit személyesebbé tenni, hogy ne csak a tanulmányi eredményeimet, hanem engem, a diákot, a sokszor összezavarodott, csapongó kis lényt is lássa. Nekem hatalmas segítség volt ez az egész. Anyagilag meg tudtam venni minden hónapban a buszbérletem a középiskolába, a füzeteim, sokszor ebből vett nekem anyu nadrágot, ha elszakadt, 11-12. osztályokban ebből a pénzből vettem könyveket, mert akkor az állam már nem biztosított. Apunak sokáig nem volt munkája, anyunak a mai napig sincs. Nekünk ez akkor hatalmas dolog volt. Minden egyes lej számított. Ezzel a segítséggel a szüleim hitét is visszaadta a világba, ők is nagyon örültek neki, és nekik is nagyon fontos volt, hogy valaki hisz bennem. Ha ők mindent nem is tudtak megadni, de Ön pótolta ezt. Ezért mindhárman hálásak leszünk ameddig élünk. Nagy szavak ezek, de az ösztöndíj akkor jött, amikor sehonnan nem kaptunk segítséget, én pedig tudtam, hogy határidőre még a buszt sem fogom tudni kifizetni.

Az egyetem volt a kedvenc időszakom. Volt? Még jelenleg is az. Hisz ez az utolsó mesteris évem. Idén, remélem, végzek, de a tanulást nem szeretném ezután sem abbahagyni. Az alapképzés mind tudásban, mind felnőtté válásban a legmeghatározóbb időszakom volt. A három kollégiumi év, a sok új ember, egy nagyváros, egy hatalmas egyetem, az a rengeteg élmény, mind-mind csak adott. Fel kellett nőni, anyuék már távol voltak és hirtelen a beköltözés után éreztem, hogy most kicsit rám szakadt az élet. Mikor kinéztem a konyhaablakon, első este, olyan hatalmas volt a város. Annyi fény, szín, zaj, lüktetés. Felfogtam, hogy itt most rajtam a sor, egyedül is mindennek mennie kell, meg kell mutatnom, hogy jó vagyok, hogy sikerülni fog, hogy nem leszek csalódás. A felsőoktatás nem való mindenkinek, van akit fejben ez a világ teljesen szétszed. Gyerekként azt hittem, hogy az a legfontosabb, hogy mindenkinek legyen diplomája. Ma már tudom, hogy ez egy kiváltság, nem baj, ha nincs mindenkinek, de akinek lesz, az tényleg dolgozzon meg érte a lehető legkeményebben. Azt mindig nagyon sajnáltam, hogy az egyetemem főépületében egyetlen órám sem volt, pedig kicsiként imádtam ezt a hatalmas, tiszteletet parancsoló épületet. Ez persze csak apróság, ennek ellenére sokszor jártam arra. Az nagyobb gond, hogy néhány tanárom úgy tanított, hogy legalább 5 éve semmit nem változtatott a tananyagon, pedig a világ és a tudomány folyamatosan haladt tovább. A felsőoktatás pedig további rákfenéje az, hogy valamiért nem akarják megérteni, hogy a lexitudás nem egyenlő azzal, hogy valaki tanítani is tud. Nem mindenki tudja átadni a tudását, ezt be kell látni, de úgy látszik ezzel ebben az intézményben évtizedek alatt sem tudtak mit kezdeni.

Az előző évben, mikor elkezdtem a mesterim, már jelentkeztem részmunkaidőben dolgozni, hogy a szüleimnek innentől kezdve már egyáltalán ne kelljen támogatnia. Idén pedig már teljes munkaidőben dolgoztam, hogy az albérletem mellett minden más költségem is rendezni tudjam. Mivel én már dolgozok és az ösztöndíj nélkül is tudok boldogulni, így azt a döntést hoztam meg, hogy szeretném, ha más is kapna lehetőséget. Szeretném, hogy nagyon sok tehetséges középiskolás diák elhiggye, hogy tanulni mindig megéri, a tudását soha senki nem veheti el és tudás által bármi sikerülhet. Remélem, hogy ebben Ön is egyetért és megérti a döntésemet. Teljesen eltűnni nem szeretnék, ha lényeges fejlemények lesznek, az Egyesületnek írni fogok és ők megígérték, hogy majd eljuttatják Önnek. Szeretném, hogy kapjon információkat rólam, az életemről egyetem után is, hogy tudja, miért volt fontos az adománya és ezáltal milyen módon volt hatása idegen gyerekek életére. Ha írna vagy bármilyen mondanivalója lenne, az Egyesületen keresztül is elér, de nekem is címezheti közvetlenül sorait, bármikor szívesen elolvasom, ha szeretné, fel is hívhat vagy ha egyszer lesz lehetősége, találkozhatunk is. Minden ilyen lehetőségre, ahogy eddig, azután is nyitott leszek.

Köszönöm, hogy elolvasta a levelem, köszönöm ezeket az éveket, köszönöm a hitet, az önzetlenségét és azt, hogy léteznek még ilyen emberek.

 

Tisztelettel,

Hédi