Szabadság - Lesznek még Nyilasmisik

2006. június 2.

Ki ne emlékezne Móricz Zsigmond torokszorító regényére, a Légy jó mindhaláligra? Meghatódunk ma is a szegény, de okos parasztgyerek városi hányattatásait olvasva. Elfeledkezünk viszont arról, hogy napjainkban

körülöttünk, közvetlen közelünkben még mindig sok olyan tehetséges, de nehézsorsú gyermek küszködik mindennapi gondokkal, akik nehéz életkörülményeik miatt jókora hátránnyal indulnak. És akik a közösség csöppnyi segítségével, odafigyelésével könnyebben vennék az akadályokat, kamatoztathatnák tudásukat, kitartásukat, tehetségüket.

Ezt támasztja alá a kolozsvári székhelyű Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesületnek a napokban tartott sajtótájékoztatóján elhangzott állítás is, miszerint a szervezet által „feltérképezett" mintegy négyszáz romániai középiskolás támogatását jórészt magyarországi vagy Európa más országaiba szakadt magyarok vállalták. Konkrétan: 770 támogatóból csak 14 erdélyi magyar akadt, aki szívén viselte ezeknek a gyermekeknek a sorsát, vállalta segítésüket, támogatta továbbtanulásukat. Ha jól értettem, a csekély számú támogató sem a menő vállalkozók kategóriájából került ki. És talán nem túlzás látatlanban hozzátenni azt is: a 14-es listán multimilliomos politikusaink sem tülekednek igazán.

Való igaz: miért várjuk el az anyaországtól, Európától, hogy segítsen minket, amikor itt ennyire elenyésző azon tehetős személyek száma, akik hajlandók ilyesmire áldozni. Pedig igenis, szép számban vannak jómódú, tehetős erdélyi magyarok, sikeres vállalkozók. Színmagyar iskola elemi osztályaiban gondolom nem egyedülálló az olyan nem rég lezajlott jelenet sem, amikor az osztálytársak nem arról faggatják egymást, hogy milyen kocsija van a papának, hanem hogy hány darab ... És a példákat még sorolhatnánk, amelyek ugyan örömmel kellene hogy eltöltsenek, hiszen az erdélyi magyar középréteg megerősödéséről szólnak, az viszont érthetetlen, hogy ezek a „sikeres erdélyi magyarok" vajmi keveset tesznek azért, hogy anyagi erejüket egyáltalán nem megterhelő összeggel – havi húsz euróval! – támogassák azt, aki rászorul. Különösen, ha gyermekekről van szó. Pedig lenne rá lehetőség arra, hogy a támogatók megismerkedjenek az „örökbefogadott" gyerekkel és családjával, meglátogassák őket, egyszóval: emberi kapcsolatokat alakítsanak ki.
Úgy látszik, az „adni öröm" elv manapság nem életképes kies Erdélyországban. Úgy látszik, senki se méri fel a projekt értelmét, miszerint ha a támogatást élvező közel négyszáz gyerek eljut az érettségiig, és ezáltal megteremtődik a lehetőség, hogy tíz-húsz-ötven, avagy száz fiatal felsőfokon folytassa tanulmányait, mekkora nyereséget jelent ez a majdani erdélyi magyar közösség számára. Úgy látszik, a tanulás, az oktatás ilyenszerű támogatásához, a jelenség fontosságának felismeréséhez még nem nőttünk fel. Ennek ellenére bízok abban, hogy lesznek még nyilasmisik, akik nem csak a szellemi, hanem a lelki érettségről is tanúbizonyságot tesznek, helyrehozva a jelenlegi társadalom e szégyenfoltját.

Nagy-Hintós Diana